Szakmai értékelések

A NÉZŐTÉRRŐL

Azt mondják, mindenki abban az évszakban érzi legjobban magát, amelyikben született. Tavasszal láttam meg a napvilágot, így a nyár nem a legkedvesebb időszakom. Hőség, szúnyogok, levegőtlen, vagy épp túlhűtött belső terek… Tudom, sokan vitatkoznának most velem, én mégis esküszöm rá, hogy nekem ez az évszak kizárólag vízközelben elviselhető.

Ha viszont nyár, akkor fesztiválszezon! Ha pedig fesztivál, akkor MSMME! Több mint egy évtizede „menti már meg a nyaramat” a Speciális Művészeti Műhely, hiszen legalább akkora izgalommal készülök az Egyesület éves fesztiváljára, mintha egy luxusnyaralásra indulnék. Tulajdonképpen adott is minden egy ilyen élményhez itt. Ha azt mondom: Iskolás és Felnőtt Korú Értelmi Fogyatékos Emberek XXXII. Országos Speciális Művészeti Fesztiválja, az talán túl hivatalos és szigorú ahhoz az élményhez, hangulathoz képest, amit ez a program nyújtani képes a közönségnek és persze a Műhely közösségének is. MSMME: VAN Fesztivál! A rövidebb cím ugyanazt a programot takarja, és én minden évben hálás szívvel gondolok azokra az emberekre, akik megteremtették ezt a csodálatos fórumot, ahol sérült alkotók munkái közt válogathatnak az érdeklődők.

Szekszárd adott teret, lehetőséget idei rendezvényünknek, ahol – mint bármelyik országos fesztiválon - hatalmas pezsgés vette kezdetét július első hetében. Sztárfellépők, kísérő programok, habparty, folyékony tűzijáték, remek fesztiválklub, vagy épp színházi büfé, ahol hírességekkel futott össze az ember, és persze színházas-zenés-táncos előadások minden mennyiségben. Ritkán jut eszünkbe, milyen hatalmas munka árán valósulhat meg mindez. A Műhely stábja minden erejét és lehetőségét latba vetve folyamatosan megújuló, mégis megunhatatlan programot varázsol elénk. Csak gratulálni tudok a remek szervezéshez!

Ugyanígy a látott művészeti bemutatókhoz is, melynek idén a szekszárdi Babits Mihály Kulturális Központ adott otthont. Jó választásnak, remek helyszínnek bizonyult ez a helyszín is ahhoz, hogy belevesse magát a néző a produkciók műhelyes áradatába.

Színjátszás kategóriában idei fesztiválunkon – bátran állítom -, hogy szinte minden ízlést kielégítő produkcióözönből válogathatott a közönség, már ami a darabválasztást illeti. Mesejátékokat láttunk, melyek közül többet bármilyen gyerekközönség élvezettel csodálna meg, mert érthető volt, bájos és élvezhető. A népszerű vásári komédiák is megjelentek, melyek a felnőtt közönséget szórakoztatják egyre sikeresebben és hitelesebben Műhelyünk előadóinak megvalósításában is.

Komolyabb témát boncolgató darabok, adott esetben keresztmetszetek is megjelennek mára a prózai színjátszók repertoárjában, hálás köszönet az alkotóknak! A szolnoki „Sok a duma” színjátszóinak munkássága éppúgy magán viseli felkészítőjük alaposságának, a műfaj, a színház iránti alázatának nyomát, mint ahogyan Radó Denise segítő szakértelmének jegyeit. Ő ismert művészemberként vállal évek óta közösséget velük/velünk, mára pedig szabadidejéből fesztiválunkra is szakít időt, hogy bármelyik csoportot hasznos tanácsokkal lássa el. Szívből köszönjük, nem csak ügyünk támogatását, de azt a példát is, amit a szolnokiakkal évről évre mutatnak színjátszóinknak!

Csapataink pedig – hála Fehér István szigorúnak tűnő, de valójában óvó és segítő tekintetének, - folyamatosan fejlődnek, így mára nem pusztán szélmalomharcnak tűnik a prózai színjátszás Műhelyünkben. Izgalommal várok nézőként minden darabot, melyek többsége valóban közöl, tanít, elgondolkodtat, és persze szórakoztat is, hiszen a legtöbb társulat –fesztiválunk jellegéből fakadóan - könnyedebb hangvételű és hangulatú munkákat állít színpadra erre az alkalomra.

Évek óta visszatérő problémák, hiányosságok azért akadnak egy-két esetben, melyek közül néhány olyat kell itt megemlítenem, melyek a néző szemét zavarják. Látom, ha nem kényelmes a színész jelmeze. Amatőr színjátszókról beszélünk, ezért felül tudok emelkedni azon, hogy a színész kicsit sutábban mozog madárnak öltözve két hatalmas szárnnyal. Természetesen nem teszem szóvá – még gondolatban sem - az ilyen esetket. Viszont egy szemlátomást bő, méretben nem megfelelő nadrág öv nélkül, amit a szereplő folyamatosan igazgat magán, az nem ez az eset, ha dramaturgiai szempontból semmi köze a karakterhez. Ne hozzunk ilyen helyzetbe senkit! (Ez nem lehet anyagi kérdés, a felkészülési szakaszban akár kölcsön is lehet kérni egy méretben megfelelő nadrágot, ha nincs ilyenünk.)

Ha elképzelek egy „legényt” és őt bő ingbe, mellénybe, öltöztetem, az egy jó gondolat. De a nézőnek igenis számítanak, itt is számítanak a részletek. Két parasztfiú egymás mellett: egyiken hagyományos lajbi, másikon pedig egy frakkhoz illő mellény… Miért hiszi azt bárki, hogy ez nem szúr szemet? A színészek/táncosok öltöztetésénél nem szabad elfelejtenünk, hogy az előadó legfontosabb eszköze a teste. Minden jelmez alkalmatlan, ami akadályozza a színészt ennek használatában. Egy hatalmas, bábra emlékeztető merev fejet pedig semmiképp nem adnék senkire. Javaslom állatok megformálásánál az arcfestést. Viszonylag olcsó megoldás, és tanulható. (Akár neten is találhatunk úgy erre alkalmas festékeket, mint oktatóvideókat ezek használatára.)

A prózai darabokat bemutató színjátszók esetében is máig előfordul, hogy nem túl sikeres a zeneválasztás az adott, megmutatni kívánt témához. Legyen szó egy függönyzenéről, vagy egy zenés fináléról. Hatványozottan fontos a jó zeneválasztás a mozgásszínházas jeleneteknél. Nem lehet eltekinteni egy

ismert filmzene eredeti megjelenésétől, mert a néző azonnal asszociál az eredeti történetre. Ha értem is, mit akar ezzel az alkotó, akkor sem érzem odaillőnek, ha nem kapcsolódik a dal eredeti története a látottakhoz szervesen.

A legtöbb esetben még mindig a „gombhoz a kabát - problémát” látom a nézőtérről a mozgásszínházas produkciókban. Választani egy zenét „erre mindenképp dolgozni akarok” - felkiáltással, csak akkor lehet sikeres út, ha az a zene azonnal képeket mutat nekem. Ha már a hallgatása közben kialakul a fejemben a mondanivalóm, amit KÖZÖLNI tudok ezzel, ha látom magam előtt a táncosaimat, amint ezt megfogalmazzák.

A tanult mozdulatsorokkal ugyanez a helyzet. Sok esetben nyilvánvaló, hogy egy mozgásban szépen megkomponált etűd bemutatása a cél. Csakhogy ez nem a mozgásszínház célja, hanem egy balettvizsgáé.

Itt egy tanult „szerelmi kettős” séma, vagy épp egy indulat kifejezésére szolgáló mozdulatsor, már meg tudom táncos mozdulatokban fogalmazni a haragot, a magányt, ezt akarom látni a darabomban. Akkor legyen az a történet, hogy… -Szinte borítékolható a bukás, ha így szerkesztünk jelenetet. A közönséget alapvetően a történet érdekli. Az összes mozgás, táncbetét, etűd, kizárólag ESZKÖZ a megfogalmazásra. Ha alapvetően KÖZÖLNI akarunk, mert megtaláltuk a mondanivalót, a történettel, jönnek majd a mozdulatok is! Eszköztárunkat pedig hatékonyan bővíthetjük a Műhelyben Szél Anikó képzésein, aki saját darabjával is, mint mindig, tanít. A mondanivaló, zene és a mozdulatok tökéletes összhangjával találkozhattunk az egriek általa rendezett előadásában. Sokáig néztem volna még. Köszönjük az élményt!

A francia Personimages csoport bemutatkozása különleges élményt nyújtott, és nem feltétlenül a háttérben futó magyar szöveg miatt értettem minden mondandójukat. Jól szerkesztett, felépített és átgondolt előadás volt az övék. Köszönjük, hogy elhozták nekünk! Már csak azért is, mert – még, ha csak nyomvonalakban is -, de Botond Béla tanár úr Műhelyes továbbképzésének hatása is érezhető volt a bécsi keringőt idéző záró pillanatokban.

Ha már említettem a Speciális Művészeti Műhely képzéseit, nem tudom kihagyni, hogy most is tiszta szívből ajánljam ezt a fórumot a továbblépésre, legyen szó bármelyik művészeti ágról.

Társastáncban azért van ennek kiemelt jelentősége, mert talán ez a táncágak közül a leginkább „matekozós” műfaj. Legyen szó standard, latin, vagy divattáncos választásról, azonnal jól látható, számokkal, adott esetben szögekkel, furcsa arányokkal mérhető a látottak sikere, vagy épp sikertelensége. Ez persze nem jelenti azt, hogy Botond tanár úr a kelleténél szigorúbban veszi értékelt műfajának szabályait berkeinken belül, de azt igenis jelenti, hogy – akár személye, akár a társastánc iránti igényessége és alapossága - tiszteletet parancsol és odafigyelésre int. A színjátszók, néptáncosok mellett itt tapasztalom leginkább, hogy a MESTERNEK kívánnak a tánccsoportok és felkészítőik megfelelni egy-egy megjelenéssel, ami már csak szórványosan bizonyul melléfogásnak, hála a szakmai értékeléseknek, a képzésnek, táboroknak.

Méltán keresett és mára országos hírnevet szerzett tánccsoportokat tudhat magáénak ebben a műfajban Műhelyünk. Olyan csoportokat, melyek felkészítői, táncosai büszkén vállalják, hogy a Speciális Művészeti Műhely indította el őket ezen az úton, Botond Béla tanár úr szakmai irányítása alatt. Bánhalma - úgy néptáncos, mint társastáncos műfajban - idén bátran indulhatott volna egy „ruhaszépségversenyen”. Csodálatos, igényes és alkalmas táncruhákban álltak színpadra. Tették ezt úgy, hogy közel sem „kompenzáltak” ezzel, tehát nem „valami helyett” voltak szépek a táncosaik, egyszerűen csak szépek voltak. Hangsúlyozom, hogy igen magas színvonalú produkciókat mutattak be ezekben a gyönyörű fellépőruhákban, amit a néző szeme is lát, nem csak a szakmai értékelőé. Nehéz vállalásokat teljesítettek jól, a befektetett munka ellenére is könnyednek tűntek a színpadon, ők is, és mi is élveztük a látottakat.

A Wywaras Dance Group idei jelenete talán minden eddig látottnál frappánsabbra sikeredett. Ők a legjobb példa ebben az évadban talán arra, hogy, ha személyes egy mondanivaló, ha magáénak érzi a társulat, a táncos, a színész, az akkor is hiteles lesz, ha épp nem sikerül zenében pontosan „elkapni” valamelyik táncot. A címszereplő „Tereza” remek alakítása fűszerezte a táncos kavalkádot, de az epizodisták közt is láthattunk kiemelkedő alakítást. Feri szamba szólóját külön köszönöm, hibátlan volt. Nem feltétlenül avatott társastáncos a nézőtéren ülők többsége egy ilyen fesztiválon, de ami jó, az jó. Hatalmas vastaps kísérte ezt az alig egy percet, mint ahogyan egyébként az egész előadást is nagyon pozitívan fogadta közönségünk. Rendező koreográfusuk egyre letisztultabban fogalmaz, ez a mondanivaló pedig általános érvényű is, amellett, hogy nagyon belső, nagyon személyes, megtörtént esetet dolgoz fel.  A fiúsított hiphop táncosból valódi dívává alakuló lány története mindenkit magával ragadott, a társulat tagjai pedig saját, személyre szabott feladatokban mutatták be valódi önmagukat, kedvenc táncaikat. Folytatásért kiált a jelenet, ahogy a megfogalmazás is.

Andornaktálya társastáncosai kosztümös mesevilágba varázsoltak minket, többségében standard táncokból álló összeállításukkal. Nehéz ezekkel a szabott lépésekkel történetet mesélni, ők ennek ellenére – látszólag - könnyedén megoldották a feladatot. Úgy vezető párosaik, mint a háttérben szintén keményen dolgozó táncosok hatalmas munkát fektettek az előadásba, a jelmezek pedig valóban elvarázsolták a közönséget. Vezetőjük maximalizmusa és igényessége kézzel fogható, minden lépés, minden zene a helyén volt, így a nézőtér is szemtanúja lehetett a dinamikus ám mégis légies, a vagány, de így is elegáns, valódi varázslatnak.

Minden tiszteletem azoké a felkészítőké, akik saját erejükből, folyamatosan haladnak előre lépésről lépésre, óriási alázattal. Egyre több ilyen embert ismerünk a Műhelyen belül. Az egyik legjobb példa erre Szarvas Rita, a regölyi Hully-Gully koreográfusa, tánctanára, csoportvezetője (hogy egyéb tevékenységét ne is említsem). Továbbképzéseken alapuló tudását folyamatosan bővíti Műhelyes, vagy épp külső konzultációkkal, csoportjával pedig igyekszik mindig a lehető legjobb minőségben megjelenni. Rita néptáncos múltja ellenére a társastáncos Hully-Gully-t nem formálta át, hanem igyekezett elődje jó hírnevét megőrizve újra életre kelteni, továbbfejleszteni a csoport tudását ebben a műfajban. Nagyszerű út, és követendő példa az övé! Táncosai egy minden tekintetben kellemesnek mondható angolkeringővel örvendeztettek meg minket idei fesztiválunkon. Szép tartásban előadott, hibátlan alaplépésekből álló, változatos térformákat felvonultató, remek koreográfiát láthattunk tőlük szép ruhákban. A produkció megállta a helyét nyitónapunkon, és ahogy mondani szoktuk: jelenlétük valóban emelte az est fényét. Külön gratulálok a táncosok életkorához méltó, elegáns témaválasztáshoz!

Idei fesztiválunkon is volt a moderntánc, a színpadi tánc, a musical tánc, vagy épp a nyílt tánc kategória képviseletében is több bemutatkozás. A besorolással változatlanul meggyűlt a bajunk, ennek ellenére többségében nívós és jól építkező táncprodukciókat láthattunk ezen kategóriákban.

Az életkorokat említve, üdvözölnünk kell – és már nem is első alkalommal a Műhely fesztiváljain - egy viszonylag újkeletű műfaj, a szenior tánc megjelenését. Ez a valóban társasági, mégsem társastáncos, különleges műfaj, egyszerre ad lehetőséget az egyéni megmutatkozásra, és a csoporthoz, közösséghez való tartozás átélésére. Arra a bizonyos „szükség van rám”, „fontos vagyok” érzésre, amit minden idős embernek éreznie kellene világunkban, hiszen általuk vagyunk mi is. Megható látni, amint az – adott esetben egyre kevesebb érzelmet mutatni képes- arcok egyszerre felderülnek a kizárólag nekik szóló taps hallatán. A taps pedig szívből jött, hiszen élvezhető és szórakoztató produkciókat láttunk ebben a műfajban. Nagy szükség is van erre, bemutatkozásuk pedig egy új szín fesztiválunk palettáján, köszönjük az élményt!

Az improvizációra alapuló táncprodukciók fesztiváli bemutatását csak akkor javaslom, ha egy komoly alkotómunka előzi meg ezt úgy a táncos, mint a felkészítő részéről. Ki kell alakítani egy változatos mozdulatokból álló eszköztárat, a százszor táncolt lépéseket még százszor gyakorolni kell, azt pedig külön is, hogy hogyan, milyen mennyiségben és arányban tartalmazza ezt a készülő produkció. A néző ugyanis látja a pontos felkészülés eredményét, épp úgy, mint az elnagyolt, összecsapott munka eredménytelenségét. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy katonai kiképzőtábort, vagy egy házibulit viszünk színpadra. Egy minimális átgondoltságnak, koreográfiának, (vagy legalább néhány tanult tánclépésnek) meg kell jelennie a legteljesebb zűrzavart bemutatni akaró, táncos jelenetben is, ellenkező esetben „civileket” lát csak a közönség a színpadon. A zűrzavart, a fejetlenséget is nagyon pontosan meg kell szervezni. Sőt: azt kell csak igazán!

Kerekesszékben és kerekesszékkel előadott táncokat is láthatott fesztiváli közönségünk. Ízléses, átgondolt és változatos koreográfiában gyönyörködhettünk. A tánc örömének megjelenését az arcokon pedig tanítani kellene. Mikor az előadó és a néző együtt kezd mozdulni ott belül a lelkek mélyén… Na, az az igazi katarzis! Remélem, sokszor láthatjuk még a csoportot!

Kendős táncok, kalapos táncok, székes táncok: kellékhasználat tekintetében is egyre inkább fejlődnek csoportjaink. Mára általában ügyesen és átgondoltan használnak kellékeket a táncosok. Egy következő szint lehet, ha kizárólag saját koreográfiákkal rukkolnak elő. Ha valaki képes rá, hogy pontosan betanítson egy neten talált videóról valamit, az minden bizonnyal saját ötletekben sem lesz kevésbé sikeres! Nyugodtan merjük használni saját ötleteinket egy-egy mozdulatsor összeállításában!

Szerencsére a látott táncokat azért többnyire ez jellemezte. Változatos modern táncokat láthattunk, többségében jól kivitelezve és alaposan kigyakorolva. A produkciók többsége nem célzott mondanivalójában vállalhatatlan mélységeket, de ezt nem is feltétlenül hiányoltam. A nyári forróságban üdítő, hűsítő élmény volt a kizárólag életörömöt és vidámságot sugárzó táncosok pontosan kidolgozott együttes munkája is. A valódi „fesztivál életérzés” fontos közvetítői ők, és ez elengedhetetlen. Gratulálok minden alkotónak!

Mint ahogyan a néptáncosoknak is. Kovács Tibor tanár úr fáradhatatlan. Ezt nem csak a Műhely képzésein, táboraiban tapasztalhatják, akik már dolgoztak vele, vagy akik személyesen ismerik, de ez saját tánccsoportjának munkásságán, folyamatos megújulásán és bővülésén is tetten érhető. Idei fesztiválunk közönsége ugyanis már nem csak az Újpalota ÉNO Figura, de a Figurázó tánccsoportjának nevét is megjegyezte, akik az elsőként említett csapat „kezdőbb” táncosaiból szerveződtek, és igen magas színvonalú bemutatkozással leptek meg minket idén is.

De a tanítványok is jól szerepeltek. Gondolok itt Magyarszerdahely Pityóka Néptánccsoportjának előadására, akik a tőlük megszokott, szűnni nem akaró lelkesedéssel adták elő táncukat, de még sorolhatnám a színvonalas produkciókat a kiskunhalasi Szederinda néptánccsoportig, akik remek Ritmusgyakorlatukkal varázsoltak el minket. Színes, változatos táncokat láthattunk idén is a néptáncosoktól.

Fesztiválunkra érkezett zenészeink többsége is látványosan új utakat keresett. A legtöbb zenekar, énekkar változtatott repertoárján: frissítette azt. Mai dalokat hallani saját átdolgozásban épp úgy hűsítő élmény a nyári hőségben, mint egy jól színpadra állított táncprodukció. A választott dalok többsége szintén ráerősített a „fesztivál életérzésre”, együtt énekeltük az előadókkal, szabadtéri fellépésen táncoltunk rá. Akik ezt a fajta frissítést végre felvállalták, meggyőződhettek róla, hogy nincs mitől tartaniuk. Épp úgy megmozgatja a közönséget a mostani előadóktól választott zene, mint a 30-40 éves örökzöldek. Sőt…

Ennek ellenére itt is fontosnak tartom a nehézségi fokozat jó megválasztását. Tudom, és tisztelem azt a megközelítést, hogy olyan dalokat igyekszenek választani zenészeink, amelyek számukra/számunkra fontos üzenetet közvetítenek. De fontos, hogy ahhoz úgy nyúljon hozzá az előadó, hogy valóban élmény legyen hallgatni azt. Semmiképp nem tartom jó iránynak, ha változtatunk egy ismert dal ritmusán alkalmasint „túlegyszerűsítve”, mert iskolássá teszi az előadást, így a nézőtéren nem kapom meg a várt élményt, nem tudok együtt élni vele. Ilyen esetekben elnézőbb a közönség, ha inkább kimarad egy „rap betét”, vagy épp egy nehezebben előadható részlet.

A jó hangnem megválasztása is elengedhetetlen. A néző hallja, ha kényelmetlen az énekesnek a dal, az értő néző pedig értetlenül áll az események előtt, ha például egy zenekar egész repertoárját folyamatosan mélynek érzi az énekes hangjához. Ez sokat levon a produkció élvezeti értékéből. Mint ahogyan a túl hosszúra nyújtott előadás is. Akár egy dalra, akár az egész megjelenésre kivetítve. Itt nyilván nem a koncertekről beszélek. De arról igen, hogy, ha fesztiváli produkcióként nevezzük zenekarunkat, sokkal nagyobb élményt nyújthat a csapat 2-3 alaposan kidolgozott és begyakorolt dallal, mint egy végtelennek tűnő előadással, amelyet gyomorgörcsösen hallgat végig a néző, szurkolva, hogy végre tudjon belépni az énekes, jusson eszébe a szöveg, a láthatóan hamar fáradó zenész még bírja ezt az egy dalt, stb…

Az előadásmód is nagyon fontos. Vannak már zenekaraink, akik akár egyetlen dallal is valódi koncerthangulatot teremtenek. Az interaktív megjelenés jó ötlet, szeretjük, ha bevonnak minket, nézőket a produkcióba, akár egy kis közös énekléssel is. Az viszont visszás, ha azt tapasztalom, hogy az énekes, akire figyelek, kiinteget a nézőtérre egy ismerősének. Aztán egy másiknak. Színvonalas produkciót is beledobhat egy ilyen megnyilvánulás az érdektelenségbe, ha viselkedésében alkalmatlannak látom azt az előadót, akiről pontosan tudom, hogy tud helyesen viselkedni, ha akar. Hangsúlyozom, hogy nem azokról az esetekről beszélek itt, mikor egy zenészünk egyszer csak rádöbben, hogy őt most valójában mennyi szempár követi, és örömében önfeledt integetésbe kezd, vagy épp többször is meghajol, úszva a taps mámorában. Azokról az esetekről beszélek, mikor azt látom nézőként, hogy az énekest szemlátomást nem érdekli, hogy épp százan nézzük. Ott egy ismerős, és ő kiköszön, csak neki. Aztán meg egy másiknak. Amatőrré teszi a produkciót ez a viselkedés, még, ha valójában tudjuk is, hogy valószínűleg egy szorongásból, lámpalázból fakad. Mindenkit lebeszélnék erről.

Persze jó példákból sincs hiány. Legtöbb zenekarunk, énekkarunk mára nagyon figyel a színpadi megjelenésre is, és nem is feltétlenül csak a jókedv megteremtésére, a látványra is fordítanak energiát. Vannak énekkaraink, akik saját koreográfiát táncolnak éneklés közben. Itt jegyezném meg, hogy a Sol Singers táncait most minden eddiginél alkalmasabbnak láttam nézőként. Nem okozott külön stresszt az énekeseknek a megvalósítás, ennek ellenére nem tűnt elnagyoltnak. Látványos és változatos volt, minden pillanatban lekötötte a figyelmemet.

Hallhattunk szívet melengető saját dalokat is fesztiválunkon, számomra ezek a legértékesebbek. Köszönöm az élményt!

A Segítők Kara is üdítő meglepetés volt. Mikor azt hisszük, segítőink, csoportvezetőink minden energiájukat felhasználták a fesztiváli előkészületek alatt, akkor egyszer csak előállnak egy olyan meglepetéssel, amiben megéneklik a közös élményeket. Készültek rá, nem tudom hogyan; próbálták, nem tudom mikor – eldöntötték, összefogtak és megvalósították. Szívet melengető módon vitték színpadra a Műhely üzenetét: VAN együttműködés, VAN fesztivál, VAN energiánk, VAGYUNK NEKTEK SRÁCOK, és köszönjük, hogy TI is vagytok nekünk! A nézőtér egy emberként üdvözölte a megmozdulást, és természetesen célba ért az üzenet is.

Mint ahogy egyre inkább célba ér a Magyar Speciális Művészeti Műhely Egyesület általános üzenete is, az, hogy a művészet valóban mindenkinek szól, és mindenkié.

Kincs Alexa (néző)